Új Vásárhelyi terv - Új ökológiai-gazdasági katasztrófa?

Kategória: 

Útkeresés az európai gondolkodás felé a vízrendezésben. Nyílt levél a polgári engedetlenségi mozgalmakat szervező tiszai települések polgármestereinek. Megjelent a Tágszem oldalán 2003.07.01-én.

Útkeresés az európai gondolkodás felé a vízrendezésben

Nyílt levél a polgári engedetlenségi mozgalmakat szervező tiszai települések polgármestereinek

Tisztelt Polgármester Asszony/ Úr!

A Népszabadság 2003. március 7-i számában megjelent, az ún. „Vásárhelyi Terv továbbfejlesztése” (továbbiakban: VTT) nevű vízügyi tervezés társadalmi fogadtatásáról szóló „Vésztározó és Kecsketej” című írás (szerző: Kácsor Zsolt) inspirálta nyílt levelünket, amelyben szakmai véleményünket szeretnénk megfogalmazni a lassan „kis-nagymarosi üggyé” terebélyesedő országos kérdésről. Célunk ezzel a levéllel, hogy Önök, mint a településük érdekeit képviselő személyek tájékozódhassanak a lehetséges alternatívákról, és a szélesebb közvélemény segítségével végre érdemi eszmecsere indulhasson a VTT-ről. Írásunkkal nem a politikai nézetkülönbségek gerjesztése a célunk, sokkal inkább a szakmai oldal felé szeretnénk terelni a vitát. Annál is inkább, mert amikor néhány héttel ezelőtt a jelenlegi kormány bejelentette a Vásárhelyi Terv megvalósítását, az előző kormány illetékes minisztere üdvözölte a lépést, mint saját egykori kezdeményezésének elfogadását. A jelenlegi és az előző kormány tehát egyaránt felelősnek tekinthető az ügyben, a VTT kritikája ezért nem párt-, hanem (elméletileg) csak környezetpolitikai vitát gerjeszthet.

„A Vásárhelyi terv továbbfejlesztésé”-ről tudni kell, hogy a KÖVIM Vízkárelhárítási Főosztálya dolgoztatta ki a VITUKI vízügyes tervezői csapatával a 2001-es tiszai árvízhullám után, a későbbi árvizek káros következményeinek lehetőség szerinti mérséklésére. Szűken – műszakilag – értelmezve a felkért vízügyi szaktervezők a maguk szakterületén színvonalas munkával ezt a feladatot meg is oldották. A vízügyi szakmai irányítás azonban joggal hibáztatható amiatt, hogy nem törekednek - és e feladat során sem törekedtek - az ökológiai és társadalmi célrendszer egyenrangú feldolgoztatására. A vízügyi irányításban sajnálatosan még mindig él a felülről tervezésre való hajlam, amely kizárólag a szűken értelmezett műszaki hidrológiai adatok alapján keresi - keresteti a lehetséges műszaki válaszokat a felmerült (és elsődlegesen) ökológiai problémákra, és csak egy elkészült, és fő elemeiben már megmásíthatatlannak ítélt koncepció mentén hajlandók engedményeket tenni a társadalmi nyomás hatására. Lényegében ugyanez az elképzelés okoz patthelyzetet a bős-nagymarosi konfliktus kezelésében, vagy újabban a balatoni vízpótlás körül kialakuló társadalmi-szakmai vitában. Mennyire más lenne a helyzet, ha a vízügyi irányítás egy előzetes és széles körű ökológiai-társadalmi elemzés után kezdetné meg az érdemi munkát, biztosítva a vízépítő mérnökök kommunikációját más, elszigetelten munkálkodó szakterületek (ökológia, tájvédelem, környezetvédelem, társadalom-kutatás, gazdaság-kutatás) eltérő szemléletű szaktervezőivel és a társadalmi szervezetek, érdekelt önkormányzatok véleményére alapozva. Ekkor már a munka elején kiderülhettek volna a jelenlegi elképzelésben rejlő következő alapvető hibák és társadalmi gátak:

  • Az elképzelt vésztározók kizárólag a műszaki szempontoknak megfelelő létesítmények, amelyek helyének meghatározását nem előzték meg kiterjedt földhasználati, agroökológiai, zöldfolyosó-hálózati (tájvédelmi) és agrogazdasági-társadalmi elemzések. Ennek következménye a tapasztalható (és előre jelezhető) gazdálkodói-társadalmi ellenkezés kibontakozása. Így fordulhat elő az is, hogy a fenti cikkben idézett Jászai László tiszacsegei gazdálkodó, aki nyitott szemmel járta végig a gátak menti földterületeket „józan paraszti ésszel” gondolatban elvégzett kvázi „földhasználati- és térinformatikai elemzésével” reálisabb alternatívát tud nyújtani, mint a szükséges alapadatok hiányában szenvedő vízépítő tervező.
  • A tározók majdani időleges (csak árvízhullámok idején történő) feltöltése miatt ugyan kompenzálást fognak kapni a vésztározó területén gazdálkodók, de csak az elöntés évében, holott az időszakos elöntés során előre látható több, az adott időintervallumon túlmutató esemény. Pl.: egy nagy mennyiségű iszap lerakódás, vagy az időszakos elöntés és a száraz periódusok váltakozása és a szántóként való használat együttes hatása miatt ezeken a területeken egy másodlagos szikesedés, vagyis a termőterületek minőségének visszafordíthatatlan romlása.
  • Nem meghatározott, hogy mi lesz a tározott víz sorsa, játszik-e valamilyen szerepet a mezőgazdasági vízpótlásban vagy a természetvédelmi területek ökológiai vízigényének kielégítésében, vagy csak időlegesen tározott „anyagként” tekintenek rá.
  • Nem belátható, és nem a fenntarthatóság irányába mutató az, hogy milyen ökológiai és gazdasági következményekkel jár a vésztározók üzemeltetése (rendszeres kotrás millió m3-es nagyságrendben, a kotort iszap elhelyezési problémái, vízzel terjedő gyalogakác és zöld juhar gyomfajok elterjesztésének veszélye, szikesedési folyamatok, stb.).
  • A kidolgozott megoldás kizárólag az árvízi helyzetet tudja meghatározott biztonsággal kezelni, de nem készül fel sem a mértékadó árvízszint emelkedésére (amely pedig a jelzések szerint tovább növekszik), sem pedig a szintúgy jelentős problémákat jelentő aszályos periódusok kivédésre.

Mindezen alapvető tájhasználati konfliktusok miatt a kialakított vésztározóknak még a koncepciójával sem tudunk egyetérteni. Nem tudunk már csak azért sem, mert léteznek hasonló problémák megoldására nemzetközi gyakorlati tapasztalatokkal igazolt, új szemléletű kísérletek is. Az alábbiakban egy ilyen példát vezetünk át a „tiszai probléma” megoldására olyan célzattal, hogy a térségben élők is lássák, hogy létezhet a vésztározós megoldást helyettesítő alternatíva is, amelyet eddig a vízügyi tervezők és a döntéshozók nem vizsgáltak meg.

A „Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése” című anyag vizsgálati része hosszasan elemzi a tiszai árvízhelyzet kialakulásáért felelős tényezőket. Az ismert okok mellett megemlíti, hogy egy-egy koncentrált árvízhullám kialakulásáért mindig a Tisza gyorsabb lefutású mellékfolyói felelősek. Érdekes tény, hogy ezek a mellékfolyók gyakorlatilag sohasem egyszerre áradnak, ezért mindig más és más védelmi szakaszokon alakul ki kritikus helyzet akár néhány óra leforgása alatt. Sajnos a VT javaslati fázisában a koncepció ezt a tényt nem veszi kellő súllyal figyelembe, ezért a továbbiakban elsősorban a Tisza mentén létesített vésztározókban keresi a lehetőséget és a mellékfolyókkal nem, vagy csak másodlagos értelemben foglalkozik. Pedig ez lehet a megoldás egyik kulcsa! Ennek alátámasztására ismertetünk egy Németországban, Baden-Würtenberg tartományban már bevált megoldást, amely a „renitens” mellékfolyókra alkalmazva (a kicsitől a nagy felé építkezve) egy jobb vízgazdálkodási rendszer kialakulásában segíthet a Tisza vízgyűjtőjében is. A Dunán ezt az első ilyen típusú folyószabályozást 1993-ban Bolchingennél valósították meg Klaus Kern vízépítő mérnök és Karl Zinke ökológus professzor szakmai irányításával. A Kern - Zinke sémaként elhíresült rehabilitációs példa lényege, hogy az azon a területen még Bodrog méretű Dunának a lefűzött holtágait is bevonták a vízforgalomba. A szabályozott (egyenes) mederbe kis fenékküszöbök beépítésével kormányozzák a víz egy részét a mellékágakba, ezáltal párhuzamosan két mederben történik a vízszállítás. A visszaállított meanderező (kanyargósított) meder–szakasz és a szabályozott meder együttes alkalmazása beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A rehabilitáció eredményeként visszaállt víz- és talajvízszintek - minden további beavatkozás nélkül – idővel kialakítottak egy a szabályozás előttihez hasonló életteret, amely megteremtette a tájökológiai rehabilitáció alapját. A mértékadó árvíz szintje a tíz éves monitorozás alatt a folyószakasz egyes részein 50- cm körüli értékkel csökkent, de ennél is fontosabb eredmény, hogy az átlagos víz- és talajvízszintek 1 m-rel növekedtek, vagyis a folyó vízjárása kiegyenlítettebbé vált. Eközben a vízsebesség lelassult, de hordalékszállító képességét nem veszítette el.

  

A fenti grafikon az ábrázolt térképi szakasz nagy- és középvízszintjeinek 10 éves átlagadatait mutatja az egyes folyamkilométer szakaszokon. Látható, hogy a Kern-Zinke séma jelentősége nagyobb a középvizeknél, de az nem állítható, hogy a fél méteres árvízszint csökkenés (2666,6 és 2666,0 fkm között) jelentéktelen lenne, tekintettel arra, hogy ezt eddig egyetlen folyószabályozási rendszer sem tudta produkálni. A 2665,4 fkm-nél tapasztalható nagyvízszint növekedés annak tudható be, hogy a rehabilitált szakasz mindkét ága kénytelen újra egyesülni, és itt torlódnak az árhullámok. Ha azonban a rehabilitációs terület alatt újabb rehabilitációs területet létesítenének, akkor annak leszívó hatása ezt az emelkedést vélhetően csökkenésé változtatná. Az aszályos időszakok ugyanakkor az Alföld gazdaságát vizsgálva nagyobb problémát jelentenek az árvízi időszakoknál is. Állandóan párolgási veszteségekről beszélnek a térség mezőgazdasága kapcsán, csak sokan azt nem látják be: a helyi klímamódosító szerepű láprétek, nedves kaszálók, időszakos tocsogók arányának növelésével a makroklímában is kedvező változások jönnének létre.

A Kern-Zinke séma kritikáját jelenleg az jelentheti, hogy mivel az eddig csak egyetlen egy helyen épült ki egy alig 1,5 km-es szakaszon, így nem támasztható alá tapasztalatokkal az, hogy sok kis ilyen rendszer együttes hatása mit eredményezne. Így ez a modell akkor lenne teljes, ha a folyónak több szakaszán is megismételnék ezt a rehabilitációt, ezért további vizsgálatok (modellkísérletek, szimulációk) szükségeltetnének egy hazai alkalmazás során. Amennyiben ezek az előzetes vizsgálatok igazolnák, hogy a módszert alkalmazni lehet a Tisza mellékfolyóira többször megismételve, a kis lokális vízszint-kiegyenlítések következtében jóval kiszámíthatóbbá (és kevésbé veszélyessé) válhatna egy árvízlevonulás, ugyanakkor az aszályos periódusok gyakorisága is csökkenne. (A vízszállításba újra bekapcsolt holtágaknak óriási természet- és tájvédelmi szerep juthat, amelyek pozitív hatásairól egy külön tanulmányt írhatnánk.) Így lehetséges, hogy a vésztározók jelentős részére (vagy egészére) nem is lenne szükség. Ha a részletes vizsgálat kimutatná, hogy ezek egy részét emellett is meg kellene építeni, azokat a természetvédelem szolgálatában, a természetvédelmi értéket képviselő szikes laposok és vízparti ökoszisztémák ökológiai vízigényének kellene alárendelni, nem pedig „felülről” kijelölni azokat egy gazdaságilag értékesebb szántó területen, annak minden ökológiai kockázatával. A gazdák a hivatkozott cikkben éppen azt kifogásolják, hogy ezeket a vésztározókat a legértékesebb szántóikon akarják létrehozni, holott pl. egyik-másik magasabban is fekszik, mint számtalan a településhez tartozó gyengébb szántó. (Szerintünk ezt a tervezők azért jelölték ki ezekre a helyekre, mert akkor az árvíz levonultával gravitációsan tudják visszaterelni a vizet a főmederbe. Ez műszakilag megalapozott, de ez is azt bizonyítja: ezt a vizet nem akarják felhasználni semmilyen ökológiai vagy öntözési célra: csak ideiglenesen tározni, végül elvezetni, mintha annyira bővében lennénk az Alföldön a víznek.)

Összegezve a fentieket elmondható, hogy a fenti lehetőségeket ez idáig nem vizsgálták – s habár ezt több konferencián és szakmai fórumon is felvetették már szakterületünk képviselői – a jelenlegi koncepció alig tartalmaz módosításokat az eredeti változathoz képest, sőt már megkezdődött a vésztározók műszaki kiviteli terveinek pályáztatása. Enyhén cinikusnak ítéljük ezért Kóthay László TIVIZIG vezető cikkbeli nyilatkozatát, miszerint még nem születet döntés arról, hol alakítják ki a szükségtározókat, ezért alaptalanok a hajdúsági gazdák félelmei.

Ez a gyakorlat az európai vízügyi tervezési, módszertani gyakorlathoz képest 30 éves szakmai elmaradást jelent. (1970-ben a Rajnán már terveztek ökológiai szempontokat érvényesítő rehabilitációt párhuzamos medrek kialakításával). Nem várható el sem az ökológiai és agrárgazdasági kutatásokat végző tudósoktól, sem a folyó-rehabilitációban tájékozott szakemberek csoportjától, sem a zöld mozgalmaktól, sem a gazdáktól, sem pedig az önkormányzatoktól, hogy a százmilliós nagyságrendű vízügyi tervezési programok hiányzó ökológiai-ökonómiai célrendszerét, és az annak alapján kidolgozott javaslatokat "kapásból" (például egy „társadalmi párbeszédnek” kikiáltott konferencia keretén belül) felmutassák, és hatékonyan legyenek képesek küzdeni a „kész helyzet elé állítás taktikája” ellen.

Az Európai Víz Keretirányelv (European Water Framework Directive)- aminek az alkalmazására az ország az uniós csatlakozás után hamarosan kötelezett lesz – egyenrangú célként tartalmazza az ökológiai rehabilitációs feladatok és a társadalmi részvétel kötelező integrálásának feladatát a vízügyi programokba. Fontosnak tartjuk ezért, hogy a terület rendezése során a vízkár-elhárítási szempontok mellett az ökológiai szempontok és a vidékfejlesztés szempontjai is egyenlő hangsúllyal kerüljenek be a VTT-be. Fontosnak érezzük, hogy a gazdák, civil szervezetek, önkormányzatok megfelelő tájékoztatást kapjanak, részesei legyenek a tervezésnek, de még ennél is fontosabb, hogy ha már jelentős mértékű beruházás történik térségükben, a kormányzat biztosítson számukra forrásokat, hogy a megváltozott vízgazdálkodású területeken szükség szerint új gazdasági tevékenységekbe kezdhessenek (turizmus, halgazdálkodás, ártéri gyümölcsösök telepítése, stb). Fontos hogy a vízrendezés végre valóban komplex-szemléletű legyen. Ehhez a hazai szakmai döntéshozásban – mint a kialakult helyzet is mutatja – még igencsak fel kell nőni, miközben az Új Vásárhelyi Terv nem az egyezményesen elfogadott társadalmi kompromisszum, hanem a bős-nagymarosi konfliktus körüli ködösítéshez hasonló dezinformáló nyilatkozatháború, és a szakemberek egymás melletti következetes elbeszélése felé halad.

 

                Bardóczi Sándor

                Megjelent a Tágszem oldalán 2003.07.01

Csatolmány: