Tájodüsszeia 2010

A TÁJODÜSSZEIA  KIÁLLÍTÁS SZÜLETÉSÉNEK KÖRÜLMÉNYEIRŐL

A Magyar Építész Kamara Táj- és Kertépítész Tagozata a kilencezres kamarai taglétszámhoz képest elenyésző „kisebbség”, ugyanakkor a maga háromszázhúsz körüli taglétszámával egy közepes megyei építészkamara létszámát közelíti. Azokat a tájépítészeket tömöríti, akik tervezési joggal az épített környezet egy speciális megközelítésű, ámde egyre inkább felértékelődő szegmensét, a tájat (a kultivált, humanizált természetet) kívánják „épebbé”, esztétikai és funkcionális, gazdasági és ökológiai értelemben is használhatóbbá, humánusabbá tenni tervezési munkájuk során, nagyon eltérő léptékben, specializálódva a regionális, a települési, a szabadtéri, a mikrokörnyezeti kívánalmakhoz. A „tájépítészet” kifejezést először Frederick Law Olmsted, a Central Park (és számos más városi- és nemzeti park) tervezője használta jó másfélszáz évvel ezelőtt. A szakmánk alapvetően a már évezredek óta létező, később a „Gesamkunstwerk”-ként aposztrofált kertművészeti törekvésekből nőtte ki magát egy még bonyolultabb és átfogóbb, a külső épített környezet alakítását magába foglaló, interdiszciplináris szakterületté. Vagy mára már szakterületekké, mert a szakterületi differenciálódás, a belső fejlődés máig is tart.

         

Hazánkban különösen erős a tájépítészet építészeti gyökere, hiszen a szakma hagyományosan Rerrich Bélát, a szegedi Dóm tér meglehetősen korán elhunyt, kiemelkedően széles látókörű építészét tartja a magyarországi képzés megalapozójának. Habár a múlt évszázad derekától egészen a rendszerváltásig „visszaminősültek” a szakirány képviselői a mérnöki közbeszédben „kertésszé”, a rendszerváltozás után ismét felszínre tört a genetikus kapcsolat az építészettel, amelynek első lépése a kicsiny egyetemi szak Mőcsényi Mihály professzor által történő egyetemi karrá szélesítése, második lépése pedig a szakmai kamarák megalakulása utáni betagozódás volt az építész társadalomba.

         

Nem múlt azonban el teljesen nyomtalanul a XX. század tájépítészete sem, amelynek három csúcsvirágzása a két világháború közötti villaépítészeten belüli magánkertekhez és a nagypark-rekonstrukciókhoz, majd a ’70-es évek normatív rendszerén keresztül lendületbe hozott lakótelepi és közparki zöldfelületi „robbanáshoz”, végül a ’90-es évek léptékében és felfogásában is merőben új külterület-szabályozási és kísérleti regionális tervezéseihez, a környezetügy előtérbe helyezéséhez köthetők. Habár mindezek valóban sok, hétköznapi ember számára is értelmezhető módon hagytak nyomot a tájban, azaz az ember ökológiai-ökonómiai-szociális közegében, a szakma mindmáig adós maradt a XX. századi eredmények feldolgozásában, értékelésében. A nagy tervvállalatok felbomlásával, a tervtárak szétaprózódásával, és a korabeli alkotók idősödésével, eltávozásával egyre kevesebb arra az esély, hogy képesek legyünk dokumentálni azt az iszonyatos teljesítményt, amely például a lakótelepi zöldfelület tervezés kapcsán történt a múlt század második felében.

          

A 2010: TÁJodüsszeia című kiállítás gondolata ebből is fogant: célul tűztük ki, hogy legalább kivonatosan, az utókor számára is feldolgozható módon adjunk számot egy jóval kisebb merítésből, az új évezred első évtizedének kortárs tájépítészeti törekvésekből a lehető legszélesebb műfaji spektrumon. Hiszen a negyedik virágzás kora érzékelhető módon itt van, nekünk szakmai szervezetként pedig dolgunk a számában is robbanásszerű átalakuláson átment szakma eredményeinek dokumentálása. A 2009-ben megválasztott új tagozati vezetőség programjában is azt határozta el, hogy egy ilyen jellegű összegző kiállításnak teret ad, és azt nemcsak a szakmán belül, de a szélesebb publikum számára is hozzáférhetőbbé teszi. A kiállítást vándorkiállításként, több régió és megyei jogú város érintésével terveztük megvalósítani: az összegzés mellett az ismeretterjesztés, a szakma hírnevének terjesztése, a tudatformálás és a PR is céljaink közé tartozott. Ahogyan ez a kiállítás-katalógus is azt a célt szolgálja, hogy az országban tevékenykedő mérnökirodák, önkormányzati műszaki osztályok, döntéshozók, potenciális megbízók is legkiemelkedőbb munkáinkon keresztül ismerkedjenek meg kicsit mélyebben a szakmánk szépségeivel, törekvéseivel, gondolkodásmódjával, kortárs eredményeivel. A tagozati vezetés megválasztása után azt az útravalót kaptuk az akkori MÉK elnöktől, Eltér Istvántól, hogy „tanuljunk példát a belsőépítészektől”, amely hihetetlen szakmai „nyüzsgésével” minden követ megmozgat a szakterület jó hírének öregbítéséért. Mi megfogadtuk a jó tanácsot. Sokat köszönhetünk O. Ecker Juditnak, a belsőépítészek tagozati elnökének értékes iránymutatásaiért, amely végül is beindította a kiállításra való felkészülést, a „tanulófázist” a „nyüzsgéshez”.

         

A kezdetekben sokkal kisebb méretűre tervezett kiállítást a kiállító cégek lelkesedése hihetetlen méretűre duzzasztotta, mégis sikerült egy minőségileg kontrol alatt tartott, egységes arculatú, és értékes eredményeket feldolgozó, nagyon átfogó kiállításanyagot létrehoznunk, páratlanul szép belső összefogással. Olyan értéket, amelyre a magyar tájépítész társadalom büszke lehet. Az érdeklődés és a pozitív visszajelzések sokasága azt mutatja, sikerült a kimondatlan szakmai igény elevenébe találnunk, nagyon jó helyen keresgéltük a szakmai kohézió akupunktúrás, stimuláló pontját. Túl azon, hogy saját magunk is rá-rácsodálkozunk alkotótársaink elmúlt évtizedben asztalra letett munkáira, a kiállítás sokaknak adhat erőt, önbizalmat a kezdéshez, újrakezdéshez, folytatáshoz. Az elmúlt évtized pillanatai most, ezzel a katalógussal a könyvespolcra kerülhetnek: reméljük a nehezebb időszakokban mentőövként fog utána nyúlni az, aki adatot, inspirációt, emlékeket, részleteket, kapcsolatot keres a következő években a magyar tájépítészettel.

 

Bardóczi Sándor
a MÉK Táj- és kertépítész Tagozatának vezetőségi tagja
a kiállítás kurátora