ORGANIKUS ÉPÍTÉSZET - (TÁJ-WRIGHT)

Kategória: 
 
Egy közönséges szobának négy sarka van, hat sík határolja - vagyis ez egy Doboz. Wright egész életét e Doboz elleni harcnak szentelte. Mi lehet az oka ennek az engesztelhetetlen dobozgyűlöletnek? Kis tanulmányunk meg se próbálja minden aspektusát végigkövetni e szerteágazó témának, mindössze ismerkedésnek szánjuk a Dobozzal.
 
F R A N K L L O Y D W R I G H T : T E R M É S Z E T
( N a t u r e ) ( 1 9 5 8 )
 
Amikor nyomon követjük bármely törekvést, amely a szellemmel kapcsolatos, arra, ami igazán számít soha nem egyszerű rátapintani. Ez sohasem a felszínen van, sohasem lehet első látásra megtalálni. Csupán akkor találhatunk rá, ha a dolog Természetét szemléljük, nézzünk bele a karakterébe, hogy mi az, ami alkotja. És mi az a dolog, ami azzá teszi, ami? Ez a lényeg, a dolog Természete. Lehetne-e más? A Természet szerepe mindig sarkalatos pont egy-egy probléma megoldása során.
 
Hányan vannak köztettek, akik értik azt, ahogy most mi használjuk a Természet kifejezést, nagy N-el az elején? Van valaki, aki nem érti? Tényleg szeretném tudni, mert ez fontos. Ez az a pont, ahonnan filozofikusan közelítenetek kell az organikus építészet felé. Azzal a tudással kell kezdenetek, amely megtestesül a Természetben, a Természet természetével. És úgy találom, erre nem könnyű szert tenni. Hányótoknak van bármilyen kétsége efelől, vagy hányótok zavarodott össze ezzel foglalkozva? Szeretném pontosan elmagyarázni, hogy tiszta legyen a dolog. Ez nem a Természet általános definíciója, és azt hiszem, sajnálatosan össze van keverve a fogalom mai használata, nem de? Mennyien értik a Természet alatt, hogy az az alapvető jellemvonása valaminek, legyen az bármi. Ez valami olyasmi, amit nem találtok a dologra nézve, hanem a dologba nézve, mindig belül. Ez mindig a dolog belsejében van, és ez hozza létre a külsőt. Egy nap, amikor már elegendően tapasztaltak lesztek a fogalom megértésében, sok mindent elmondhattok a külső alapján arról, hogy mi van belül.
 
De mindezen keresztül kell mennetek ahhoz, hogy minderre képesek legyetek. Amikor ezt eléritek lehet, hogy profetikusnak neveznek majd titeket. És lehet, hogy sokan mások kevésbé hízelgő névvel illetnek titeket. Valószínűleg így lesz. Azonban bármi, amit használni fogtok az építészetben vagy az életben, a Természetből fog eredni, annak rengeteg változatos megjelenési formája közül lesz néhány. Oly változatos, hogy nem is lehet elképzelni. Ki tudná elképzelni ezt egy olyan egyszerű változatosságnak, amely befejeződhet, amely véget érhet? Ez lehetetlen, nem tudjátok. Minden változatosság és variáció örökké folytatódhat, és én úgy találom –ezt tehetjük a végtelenségig mi is. De mi lehet a mi örökkévalóságunk?
 
(Élőbeszédből rögzítve - 1958. szeptember 7.)
(Ford.: Németh Zoltán)
 
 
D O B O Z O K  É S  D O B O Z I S T Á K
 
Egy közönséges szobának négy sarka van, hat sík határolja - vagyis ez egy Doboz. Wright egész életét e Doboz elleni harcnak szentelte. Mi lehet az oka ennek az engesztelhetetlen dobozgyűlöletnek? Kis tanulmányunk meg se próbálja minden aspektusát végigkövetni e szerteágazó témának, mindössze ismerkedésnek szánjuk a Dobozzal.
 
A hagyományos építészeti gondolkodás az épület tervezésekor végigköveti a kivitelezés menetét: először földszinti falakat tervez (a padló meglétét eleve feltételezi), aztán ráteszi az emeletet, a kettő közé lépcsőt illeszt, utána jönnek az ajtók és az ablakok, a homlokzati “arányok”, végül az egészre ráteszi a tetőt. Persze sokat bíbelődik a tömegekkel, részletekkel, de a folyamat lényege mégiscsak ez.
 
Ilyenkor észrevétlenül az egész szerkesztés alulról felfelé kénytelen haladni, az oszlop-gerenda elv szellemében. Lehetetlen gondolat először feltenni a gerendát, aztán alátenni az oszlopokat - a kivitelezésben. De nem a tervezésben! Itt valójában semmi se kényszerít minket a fizikai építés menetének követésére.
 
Az oszlop-gerenda építészet a görögöknél érte el stiláris csúcspontját, ez az a klasszika, aminek jellemző szerkesztésmódja volt az önálló “egységek” egymás mellé helyezése, úgy a belső terek, mint a külső épülettömegek esetén. Szigorúan véve a történeti építészet mégsem alkotott dobozokat. A történeti építészet ugyanis bizonyos védettséget élvezett a világban, amely védettséget legjobban az ártatlanság fogalmával írhatunk le. Ha a Dobozt, mint önálló fogalmat kívánjuk bevezetni, akkor elmondhatjuk, hogy ez egy jellegzetes XX. századi termék. A századforduló európai építészete - minden formaújító nagyszerűsége ellenére - még stíluskérdésként értelmezte az új korszak kihívását, és jobbára nem is vágyott túllépni az oszlop-gerenda elven. Ám ami a XIX. század végéig helyénvaló volt, az 1900-tól kezdve a visszájára fordult. A gépkorszak beköszöntével alapjaiban rendült meg a hagyományos történeti világberendezkedés. Az Építészet elvesztette az ártatlanságát.
 
Az ŐSDOBOZT az 1910-es években Adolf Loos bécsi építész alkotta meg, akiben a klasszikus építészet eljutott a maga abszolút végpontjához. Ez a zseniális ember egyedülálló belső térérzékeléssel rendelkezett, miközben semmiféle gondolata, érzéke nem volt a környezet, a Természet iránt. Elképesztően gazdag belső terű házai kívülről gyakorlatilag élvezhetetlenül absztraktak, mintha a klasszika halotti maszkjai lennének. Loos, hogy úgy mondjuk “kidesztillált” minden szellemet a homlokzatból, hogy azt a belső terekbe összpontosíthassa.
 
Ahol Loos abbahagyta - mert beleőrült - onnan folytatta az önmagát LeCorbusier-nek átnevező Charles Édouard Jeanneret-Gris (ebben a névcserében rokon jegyeket mutat a század hivatásos forradalmáraival, akiket szintén zavart az eredeti nevük).
 
Loos halott homlokzatát megtartotta, miközben a belső tereinek szellemét elvetette. Ily módon egy teljesen “szellemmentesített” zónához jutott, ami a vegytiszta semmit határolta körül. Szabályos vákuum keletkezett ezáltal.
Az, ami a történelmi stílusokon egység volt - vagyis a homlokzat képzése és a ház szerkezeti elve - nála kettévált. A homlokzatról visszahúzta a ház valódi szerkezetét, a pillérvázat. Ebben a pillanatban a homloksík “felszabadult”, és bármit mondhatott, az úgyse volt igaz. Megszületett a szalagablak, avagy a függönyfal, az igazság elleplezője. A látszólag újszerű homlokzat mögött ott állt a minden szépségétől megfosztott történelmi építészet kísértete, a vasbeton (vagy acél) pillér-födém raszter. Ezt az űrt pedig ki lehetett nevezni a “teljes alaprajzi szabadság” vívmányának, létrehozva az építészeti Frankensteint, az emberi tartózkodásra csak a modern technika kegyelméből elviselhető DOBOZT.
 
Ehhez azonban gyökeresen át kellett értékelni az Építészetnek a Technikához fűződő korábbi viszonyát. A XIX. században a mérnökök még alárendelték munkájukat a művészi formálás igényeinek. Az a szellemi központ, amit a Van de Velde vezette Iparművészeti Iskola jelentett Goethe Weimarjában, Gropius irányításával a materialisztikus haszonelvűség műhelye lett. A húszas évek Bauhausa a kor tudati kérdéseire a “tömegigény=gépies kultúra” anyagcentrikus szemléletével keresett válaszokat. Gropius “vívmánya” volt az építészeti tervezést az individuális szellemi tevékenységből a kollektív team-munkába való lefokozása. Így lett a Bauhaus technokrata szemléletének eredménye az iparosított szabványépület.
 
Az embereket sokkolta a doboz ilyen nyers megjelenése, és kétségbeesetten próbáltak visszalépni a történelembe. Ez a nosztalgikus múltbavágyás közvetve azonban újabb érveket szolgáltatott a “fejlődés” bajnokainak. Ők mámorosan beleszerettek a dobozba, melyet szinte fetisizáltak. A tervezés célja a doboznál is dobozabb épület lett, a “letisztult formáknak” igyekeztek minél személytelenebb alakot kivívni, igazodva L.C. jelszavaihoz. Az ipar boldogan üdvözölte a Dobozt, hiszen úgy érezte, egyenesen neki találták ki. Az a felfokozott kapacitás, amit a II. Világháború után a kihasználatlanság réme fenyegetett, kapva kapott a Dobozon. Világszerte milliószámra kezdtek épülni a Dobozok.
 
A dobozépítészek harmadik apostola, Mies van der Rohe igyekezett a ház szerkezetét a homlokzaton megmutatni. Azonban az oszlop-gerenda elven ő sem kívánt túllépni, így “csontváz-építészetében” szükségszerűen klasszicizálnia kellett. (Mies felhőkarcoló eszményének ősét ugyancsak Loosnál lelhetjük meg, az 1923-as Chicago Tribune székház pályázatánál.) Az eredmény így a Luxusdoboz eszméje lett, amit teljes szofisztikáltságában korunk high-tech építészete valósít meg. Súlyos tévedés lenne a high-tech-et az alkalmazott technika miatt a jövő jelenbeli anticipálódásának hinni. Valójában az őt létrehozó megbízói akarat a Múlt megjelenésének bizonyítéka: a mai tőzsde- és multicsászárok a hajdani teokráciák uralkodóinak hatalmi szimbólumát igénylik ezekben az épületekben.
Csak a teljesség kedvéért itt kell megemlékeznünk a Doboz egy sajátos formájáról. Az az erő, ami a Dobozt létrehozta, eredendően a központosított rendszerekben működött, és a perifériákra csak nagy nehézségekkel tudta kiterjeszteni uralmát. Ha anyagi értelemben már nem győzte kapacitással, akkor megtoldotta az ideológia fegyverével. Így a Periférián, ahol még a hagyományos építéstechnika uralkodott, született meg a Doboz népi változata, a Kocka, avagy a Kockaház. Mi magyarok jól ismerjük ezt a formát, ahol központi típustervek irányelvei alapján, ehhez illeszkedő építési szabályozással átformálták a magyar falut.
 
A dobozrajongók mai nemzedéke nehéz helyzetben van, hiszen számukra nem maradt más, mint a fejlődő technika eszközeivel tovább suvickolni a Doboz kristályfalait. Többek között ilyen formai újítás a 90-es évek vívmánya, a Kanyardoboz. Kiderült, hogy nagy íves formákkal is lehetséges vérbeli Luxusdobozokat kreálni, ha a kellő anyagi háttér biztosított. Ez már a hazugság hazugsága: a csillogó gránit, vagy tükörüveg-falak mögötti tömör betonfalak monstrumai, a régi nóta újabb szomorú strófája. Persze nem jobbak az előregyártott Dobozok” sem, hívják őket akár diszkontáruházaknak vagy ilyen-olyan csarnokoknak. De ezek a Dobozok legalább nem takargatják, hogy kizárólag a négyzetméterár foglalkoztatta létrehozóit, így végsősoron nem lehet őket komolyan venni. (Nem is kell.)
 
Ami ezeknél is szomorúbb, az már a “műépítészet” bűvkörébe tartozik. A Dobozok építészei - amennyiben komolyan veszik hivatásukat - előbb-utóbb törvényszerűen eljutnak a stílustisztaság kérdéséig. Itt pedig szellemileg el van falazva a jövőbe vivő út. Ami marad, az a Bauhaus-Mies-Corbu féle világ érzékeny újraidézése - a “klasszikus modern”. Nincs ennél kifacsartabb fogalom. Ennek az ismétlésnek lettek világszerte véderőművei az építészeti egyetemek, ahol az ezredfordulóra megszületett a jövő század AKADÉMIZMUSA. A kizárólag a produkció tökéletességét firtató, az eredendő személyes képességeket egy intézményesített modernista kánonnal helyettesíteni kívánó agymosoda. Felállt a Beaux-Art, a nívós szakmai zsűrik, díjak és ösztöndíjak hada, ahol azok a fiatalok számíthatnak támogatásra, akik semmit se tudnak hozzátenni elődeik munkáihoz, ám ezt magas szakmai szinten művelik. A szaksajtóban a szerkesztők is átérzik a “trendet”, és igyekeznek az újabb Dobozsztárokkal és Sztárdobozokkal kitölteni hasábjaikat.
 
Még mielőtt valaki a teljes elkeseredettség hangját vélné kihallani a sorokból, szóljunk néhány szót a Doboz (és a dobozisták) védelmében is. Először is MINDENKI, aki átesik a XX. század hivatalos építészképzésén, az szükségképpen dobozistaként hagyja el az alma-mátert. (Szinte úgy tűnik, hogy ez a diploma egyetlen valós feltétele.) Ettől kezdve az illető már nem normális ember, aki - bár öntudatlanul - viszolyog a Doboztól, hanem többé-kevésbé megszokja, idővel megszereti azt. Ennek fő okát abban látom, hogy a modern egyetemek csak nevükben universitas-ok, a gyakorlatban a Teljesség helyett a Részletek részleteit oktatják, amik összegét aztán a zavaros “komplexitás” fogalmával illetik. Itt az alkotó gondolat meghal, mielőtt világra jöhetne - a Doboz terve maga a halva született Idea. A professzorok úgy képzelik az archék tektonikáját, mint egy cirkuszi gúlacsoportot, ahol muszáj egy stabil unterman, és a kis archék ennek a vállára kapaszkodnak fel. Szegény professzorok kényszerhelyzetben vannak. Mindenképpen tanítaniuk kell valamit, márpedig itt az ISMERETLEN kapuin kellene dörömbölniük.
 
Sokan valóban tiszta szívvel és lélekkel törekednek valamire, amiről rettenetes önkínzás felismerni: kevés, mert csak egy újabb Doboz. Amíg egy tervezőt izgat a Doboz, addig nem ismerheti fel annak valóságát. A Doboz szülőatyja, Le Corbusier kevéssel halála előtt érkezett el ide a Ronchamp-i megtérésében. Az ezredfordulón MINDEN építésznek TEREMTŐNEK kell lennie, hogy saját, személyes feleletet tudjon adni a Dobozra. Ebből érthetjük meg a Doboz valódi küldetését: nélküle lehetetlen volna az Organikus Építészet kivívása.
 
Talán erről írta Ch.R.Mackintosh kis aforizmáját az új korszak hajnalán:
There is hope in honest error, none in the icy perfections of the mere stylist.”
(Egy becsületes hibában van remény, ám a puszta stiliszta jeges tökélyeiben nincs.)
 
eredeti megjelenés: Tágszem 2003.07
Szerzők: 

Helyes Gábor