HITEL, VILÁG, STÁDIUM

Kategória: 

A magyar városstruktúra “elszlömösödő”, leromló belső városmagokra, és dinamikusan, de minden átgondoltság és szervezettség nélküli “rákos túlnövésként” fejlődő városperemekre oszlik. A városmagban kivételt képeznek a foghíjtelkek és a lebontásra, rehabilitációra ítélt városnegyedek, amelyeknek még megmaradt a jó esélyük a felzárkózásra.

HITEL, VILÁG, STÁDIUM

avagy a lakáshitelektől az “egymillió kátyú országá”-ig

 

Elgondolkodott-e már valaki azon, vajon kinek áll érdekében különbséget tenni használt és új lakás között, ha hitelfelvételről van szó (mégpedig paradox módon az új lakások javára)? Mi elgondolkodtunk, de semmire nem jutottunk, csak arra tudjuk a választ, hogy kinek nem:

  • Nem állhat érdekében a vevőknek, mert pénzösszegben – ha nem lenne hiteltámogatás különbség – nyílván valamivel kevesebbet jelentene egy használt lakást megvásárolni, mint egy újat. Mégis szinte rákényszerül az új lakás vásárlására, mert ott kedvezőbb mesterséges feltételeket talál.
  • Nem állhat érdekében az eladónak, hiszen ki veszi meg így használt lakását?
  • Nem állhat érdekében az építési vállalkozónak, mert mint ma a piacon tapasztalható, éppen amiatt lassult le az új lakások iránti kereslet, mert a potenciális vevők nem tudnak szabadulni használt lakásuktól.
  • Nem állhat érdekében a banknak sem, mert ha a fentiek miatt megtorpannak a hitelkiáramlások, akkor lehetséges haszontól esik el.
  • Nem állhat érdekében az önkormányzatoknak és az államnak, mert az új lakásépítések megszaporodása (többnyire zöld mezős beruházásokról van szó) és a régiek rekonstrukciójának elmaradása olyan járulékos költségeket gerjeszt (rendezési tervek felülvizsgálata, közműépítés, útépítés) és közben olyan mérhető és nem mérhető gazdasági károkat okoz (termőterületek művelésből történő kivonása, természeti és táji értékek degradációja), amelyek miatt eleve újra kellene gondolni a kamattámogatási rendszert.

Ha megpróbáljuk nyomon követni városfejlesztési szempontból az elszabadult folyamatokat ennek a – véleményünk szerint – rossz rendszernek a mentén, talán a megoldáshoz is közelebb jutunk. Ma Magyarországon nem sok ember teheti meg, hogy hitelfelvétel nélkül gondolhasson lakásvásárlásra. Az egyszeri embernek, aki legalább arra a szintre eljut, hogy fel tudja mutatni a hitelfelvételhez szükséges önrészt, egyértelműen adódik a kényszer, hogy anyagi megfontolásból mindenképpen az új lakásvásárlás mellett döntsön, hiszen itt jóval nagyobb kamattámogatásra számíthat. Ezzel a döntésével tulajdonképpen több tízezer használt lakását eladni vágyó tulajdonosra csukja rá a kaput – a rendszer együgyűsége miatti gazdasági kényszerből.

Ennek következtében a magyar városstruktúra “elszlömösödő”, leromló belső városmagokra, és dinamikusan, de minden átgondoltság és szervezettség nélküli “rákos túlnövésként” fejlődő városperemekre oszlik. A városmagban kivételt képeznek a foghíjtelkek és a lebontásra, rehabilitációra ítélt városnegyedek, amelyeknek még megmaradt a jó esélyük a felzárkózásra. De mi lesz így a sokat hangoztatott lakótelep-rehabilitációkkal, a belvárosok komfort nélküli, vagy csak szimplán korszerűtlen lakásaival vagy a ’80-as évek megalomán “az én házam nagyobb mint a szomszédé” típusú családi házaival? Nem inkább ide kellene a meglévő forrásokat koncentrálni? Tudniillik a felújítások is az építőipart fejlesztik, nem csak az új építések!

Mindeközben a peremkerületekben és az agglomerációkban (és itt nem csak a fővárosról beszélünk) töretlenül zajlik a természeti és táji értékek megsemmisítése (pl.: Budai-Hegység, Duna-Ipoly Nemzeti Park pilisi és dunakanyari területei, gödi láprétek, soproni borvidék, balatoni üdülőkörzet, Velencei-tó és még sorolhatnánk a példákat százával). Az érvénybe léptetett építésügyi szigorítások nemigen riasztják vissza a túlépítkezőket és az illegális helyfoglalókat: nincs pénz ellenőrzésre, szigorra, behajtatásra, elbontatásra. A természeti értékek és a mezőgazdasági területek a befektetők és az érdekelt tulajdonosok, tervezők, rövidlátó önkormányzatok számára csak rendezetlen “dzsumbujos” területek, amelyek a “bűnözés és az illegális szemétlerakás melegágyai”. Ezek a mondatok nem egyszer hangzanak el egy-egy zöldmezős beruházás védelmében. Ilyen mondatok hallatán az eddig habozó, a természettel nagyobb egyensúlyra törekvő másik oldal sem tud legtöbbször ellenérveket felhozni, és jobb híján meghajlik a mohó befektetői akarat előtt. Pedig van ellenérv, nem is kevés. Kiszámította-e már valaha azt bárki, hogy mi kerül többe: 1 m2 burkolt felület, vagy 1 m2 zöldfelület fenntartása?

Tudjuk, nem lehet mindig és mindenhova fákat ültetni, de ugyanígy meg kell találni a helyes arányt a másik oldalon is. Amíg egy önkormányzatnak mondjuk a külterületén lévő 1 ha szántóval annyi a gondja, hogy karban tartja a dűlőutat, eltávolítja az illegálisan lerakott szemetet, és biztosítja a tulajdonosi jogok vezetését, addig ugyanez a terület átminősítve kertvárosi lakóövezetté már azt is jelenti, hogy utakat, közvilágítást, csatornát, vizet, gázt, felszíni vízelvezetést, utcafásítást kell rövid határidőn belül elkészíttetnie egy viszonylag nagy, (0,2-0,4 ha-nyi) területen a beépítéstől függően. Ha ezt valamilyen szerencse folytán az átminősítést kérőkre még rá is tudja terhelni, ezen rendszerek üzemeltetése akkor is a nyakába szakad. Az utakon havat kotorni, seperni, pormentesíteni, kátyúzni, a zöldfelületeket öntözni, a közműveket javítani, karban tartani, a befogadókat, elosztókat bővíteni kell, így eleve szűkös forrásait kényszerül még jobban szétaprózni, miközben belterületi közterületeinek állapota tovább romlik. A beépítésre nem szánt területek átminősítéséért ugyanakkor a kérelmezőnek semmiféle adót nem kell fizetnie, holott területének értéke többszörösére növekszik egyetlen önkormányzati rendelet hatására. Egy balatoni településen például a Balatoni Törvény elfogadása előtt fordult elő egy nagyon jellemző példa. A Balatonfelvidéki Nemzeti Park megalakulásáig ugyanis egy kormányrendelet építési moratóriumot vezetett be a balatoni településeken egy megszabott határidőig (tervezetten a törvény elfogadásáig). A határidő letelt, de a törvény elfogadása csúszott. A néhány napos csúszást kihasználva, a jegyzői pecsét gyorsabban kezdett el működni mint annak idején a Kossuth bankó kiadásakor a bankóprés: A szóban forgó település beépítésre szánt területe közel 100%-al nőtt a röpke időszak alatt, ma a Balaton egyik legbeépítettebb közigazgatási területével rendelkezik.

Csoda ha annyi ügyeskedő, spekuláns, vesztegető található a gazdaságnak ezen erősen szürkésfekete fertályán? Csoda hogy Magyarországon még soha nem sikerült telek értéknövekedési adórendszert meghonosítani, holott többször parlamenti egyeztetés szintjéig jutottak ilyen témájú tervezetek? Csoda, ha az önkormányzatok késve, de rádöbbennek rövidlátásukra, és arra, hogy nincs pénzük fenntartani az újonnan “meghódított” területeket? Csoda ha pusztulnak a belvárosok értékei? Csoda hogy az “egymillió kátyú országa” vagyunk?

Megjelent a Tágszem oldalán 2003.07.01

Szerzők: 

Bardóczi Sándor