Helyet teremteni a nem-helyből - Zsuppán András laudációja Szloszjár Györgyről

Dicsérő beszédet jöttem mondani Szloszjár Györgyről, a Garten Studió vezetőjéről. Hálás feladat: ritkán adatik meg az embernek az újságírói munka során, hogy szabadon dicsérjen valakit, akiről jó véleménnyel van. Észrevenni a hibákat, rámutatni a tévedésekre, meglátni a rosszat: többnyire ezt várják tőlünk, és ha mégis dicsérünk, gyorsan említeni kell valami vélt negatívumot az objektivitás látszatának megőrzésére.

Most azonban nem kell, és nem is szabad: szabadon nézhetem a jót, tiszteleghetek a szépen elvégzett munka előtt. Szloszjár Györgyöt laudálni ráadásul nem nehéz feladat. Nem kell hosszasan keresgélni az elismerésre méltó alkotásokat, hiszen itt vannak körülöttünk, ismerjük őket mindnyájan. A szakmán belül evidens tény, hogy ő az elmúlt évtized egyik meghatározó kortárs tájépítész egyénisége. Engedjék meg, hogy először ne arról az öt munkáról beszéljek, amelyet Gyuri az idei pályázatra beadott – a tekintélyes és egyre gyarapodó életművet úgysem reprezentálja öt kiragadott elem –, hanem egy hatodikról, amelyet személy szerint én a legjobban szeretek.

Ha mozizni vagy vásárolni szeretnék, és bevásárlóközpontba kell mennem, szinte mindig az Allee felé veszem az irányt. A 6-os villamos végállomásánál leszállva lesétálok a rövid Siroki utcán, és a Váli utca torkolatánál kitárul előttem a tér. A pláza bejáratához vezető sétány szinte húz befelé az épületbe, de maradnék is, mert jó itt lenni, leülni a nagyméretű kavicsoknál, nézni a sürgő-forgó életet, belehallgatni a szomszéd lépcsőn ücsörgő kamaszok beszélgetésébe. Régebben, a pláza felépítése előtt talán soha nem jártam erre. Csak képekről tudom, hogy a semmi terpeszkedett itt Újbuda közepén, valami parkolószerű betonplacc, hosszú hátsó kerítések, ócska szükségépületek. Bizonyára sejtik, hogy most sem a pláza miatt járok szívesen arrafelé. Budapesten alig találni magától értetődőbb, természetesebb kortárs városias tereket, mint amilyeneket az Allee körül Szloszjár György tervezőtársaival alkotott. Múltkor eltöprengtem – bár még nem tudtam, hogy nemsokára laudációt írhatok róla –, hogy miért szeretem annyira ezt a térsort, és arra jutottam, hogy minden tökéletes arányban van rajta jelen: a burkolt felületek és zöldterületek patikamérlegen kiegyensúlyozott aránya, a napsütötte részek és fák barátságos elosztása, az ünnepélyesség és a hétköznapiság finom vegyüléke. Nem véletlen, hogy ez a térsor Újbuda szíve lett – mert nem a pláza, hanem a terek tették valódi centrummá a helyet –, ahol lehet vásárt rendezni, ücsörögni egy kávézó teraszán, korzózni, randevúzni.

Szloszjár György személyes tapasztalatként ismert munkái mind tudják a mesterségnek ezt a nagyszerű titkát: különösen a Kopaszi-gát és a Graphisoft park, és bizonyára tudja szülővárosa, Békéscsaba főtere is, amelynek tervezéséről meggyőző szeretettel tud mesélni. Itt valóban zsigeri ösztönből, mélyen megélt tapasztalatból tudta, mennyi öreg fát kell megtartani, hol kell ücsörgős helyet létrehozni, hol legyen dísztér, és hol legyenek a kerékpártámaszok. A saját szülővárosunknak főteret létrehozni kivételes felelősség és nagy adomány: csak irigyelhetjük érte Szloszjár Györgyöt. De nincs semmi irigylésre méltó abban, hogyan kellett átvennie egy másik tervező beragadt munkáját, visszahozni reménytelen állapotából a kötöttségekkel körülbástyázott projektet, és végül saját alkotást létrehozni a mástól megörökölt terepen. Lassan visszatérő mintázattá válik ez Szloszjár Györgynél, aki most éppen a Nemzeti Közszolgálati Egyetem fejlesztésével érintett Orczy-kert megmentésén dolgozik az előbb vázolthoz hasonló adottságok között.

Helyet teremteni a nem-helyből: számomra ez a tájépítész hivatásának legizgalmasabb része. Hely lett az Allee körüli egykori nyúlványterekből, és egyszer talán hely lesz Üllő központjából is, ahol most még a félig falu, félig agglomerációs kertváros hátsó kertjei és betonkerítései között vezet Szloszjár György új gyalogos sétánya. Kortárs esztétikája, anyaghasználata és formavilága kompromisszumnélküli minőséget képvisel ebben a környezetben, amelynek puszta létezése maga a kompromisszum város és vidék között. Üllő „városban” ma már több mint 11 ezren laknak: bő száz évvel ezelőtt Sopronnak volt ennyi lakosa, de hiába keresnénk tűztornyot, sikátort, polgárházat. Nem épült ki ezekben az elővárosokban – Érden, Monoron, Gyálon, Vecsésen, Dunakesziben – sokáig szinte semmi, ami valóban városokká tette volna őket. Szloszjár György új főtere és sétánya merész kísérlet: keretet ad a városias létnek, amely még nem létezik, de talán benne szunnyad a település méhében, és az új központ életre segítheti.

Nem szívesen beszélek a nagyszabású kínai településtervezési munkákról, Dongyingről és Mingxiről, mivel nem érzem realitásukat, más léptéket és más igényrendszert képviselnek, mint amelyben eligazodom. De látom bennük az óriási feladattal és a valószerűtlen elvárásokkal küzdő humánumot, a szándékot, amely nem tett le róla, hogy a Távol-Kelet metabolikus urbanizációs folyamatát új mederbe terelje, élhető arányokat, harmóniát és – a megrendelők által elvárt – európai szellemet vigyen bele. Különös áttűnések látszanak Szloszjár György várostervein: egyszer Hallstadt, máskor Amszerdam hatása érződik, de természetesen a nagy 20. századi mesterséges városok, Brazília és Canberra tapasztalatait is hasznosítja. És persze bennük van a magyar hagyomány, az idegen tó partján sorakozó, sátortetős fehér „alapházak” mintha hazakívánkoznának a látványtervekről a hazai földre.

Nem tartok tőle, hogy jövőre, vagy a következő években ne lenne mire figyelnünk Szloszjár Györgyéknél. Most is sorra készülnek az új, izgalmas munkák, amelyek továbbgördítik, színesítik a máris tekintélyes életművet. Készül a Várbazár kertje – egyszerre történeti rekonstrukció és újragondolás –, Győrben a Gyuriékon kívülálló okok miatt sok vitát kavart, de a város arculatát mindenképpen döntően meghatározó Dunakapu tér, elkészült a Bakáts tér és a Horváth Mihály tér rekonstrukciós terve. Szloszjár György munkái velünk lesznek továbbra is, de ez nem ok rá, hogy most ne díjazzuk: már réges-rég kellett volna.

Szerzők: 

Zsuppán András
elhangzott az Év Tájépítésze 2014 gálán, 2014. április 24-én.