Apám – Mőcsényi esszék 13.

Kategória: 

Mőcsényi professzor családregénye megvilágítja, hogy a XX. század Sorstalanságának - amelyben egy egész ország sérült - milyen fel nem tárt aspektusai is vannak. Az írás nem pusztán tisztelgés az apa, Mőcsényi József iránt, de egyben őszinte kitárulkozás egy olyan embertől, aki ezekről a családi dolgokról a nyilvánosság előtt nem szeret beszélni.

Ezernyolcszázkilencveháromban született, Mőcsényben. Apja Breining Mihály frank származék volt, anyja, a Cikón született Hahn (Charnel) Erzsébet szintén. Grábóci származású dédapám első házasságából származott fia – feltehetően vagyonféltésből – lelőtte mostohaöccsét, nagyapámat. Apám akkor három-, öccse egyéves volt. Dédapám – tehetősként – orvossal mentette elsőszülött fiát a testvérgyilkosság következményeitől. Úgy tűnik, sikerült, mert nem került börtönbe, bitóra, de felakasztotta magát. A családban szóbeszéd volt a történet, ám senki sem ismerte a hátteret. Dédapám sírig őrizte titkát. Véletlenül jöttem rá.

Vitéz Mőcsényi-Breining József nagy ezüst kitüntetéssel

Kis kitérővel leírom, hogyan derült ki. Dédapám annak idején kriptát építtetett megölt fiának. Fia mellé őt is, szálkai származású dédanyámat is ebbe temették. Szüleim Bonyhádon haltak meg, ottani kriptába helyeztük őket. Kettőezerben, Ágnes húgommal úgy határoztunk, hogy szüleink tetemét a mőcsényi kriptába vitetjük. Amikor a hivatalos engedélyekkel ez megtörtént, szokatlannak mondható ötletem támadt. Lefényképeztem felmenőim koponyáit. Amikor a harmadik koporsóra került sor, a temetkezési vállalat embere hangos ’ejha’ kiáltással fűrészelt koponyát adott ki a kriptából. Annak idején csak orvos trepanálhatott, bizonyítani a halál (ez esetben kitalált) okát. Állítólag négy ökör ment rá.

Fiatal özvegy nagyanyám másodszor is férjhez ment, apámnak mostohaapja, majd mostohahúga lett. Újra a vagyonöröklés került előtérbe. Mostoha nagyapám úgy gondolta, több jut a lányának, ha mostohafiát, apámat taníttatja – akkori szólással – kitúrja a földből. Apám a szekszárdi polgári iskola tanulója lett. Ilyen végzettségű volt az idő tájt a ’kis tisztviselő’ többsége. Dédapám sokszor gyalogolt Szekszárdra, narancsot, csokoládét vitt unokájának, és nógatta, ne tanuljon, ne váljék filiszterként alkalmazottá, hisz ’maga-ura’ jómódú gazda-várományos.

Apám hallgatott nagyapjára, nem fejezte be a ’polgárit’. Mostohaapja mellett azonban nem érezte jól magát. Amint kora engedte – ezerkilencszáztizenkettőben – önkéntesnek állt a Monarchia seregébe. Dél-Tirolba került, hegyi tüzér lett. Szakaszvezetőként ott is maradt a világháború végéig.

Mőcsényi József (bal oldalt) katonatársával 1916-17-ben, Dél-Tirolban

Több kitüntetés mellett nagy ezüst vitézségi érmet kapott. Utóbbit egy löveg-fedezék éjszakai helyreállításáért. Az olaszok folyamatos ágyútüzében, életveszélyben, szakaszával reggelig újjáépítette az előző nap szétlőtt ütegállás erődfalazatát.

A háború végén hazagyalogolt az olasz frontról és belefogott jussának művelésébe. Mivel felmenői három szomszéd községből származtak, örökölt földjei szerteszét feküdtek. Megnősült, megszülettem, egy jó évre rá húgom, Amália is. Öt éves voltam, amikor tüdőgyulladásban meghalt nagyanyám, ott maradt a házban második férje, mostohanagyapám. Udvarunkon a nagyobb mellett kisebb ház is állt, szóváltások után abba költözött. Édes lánya – apám mostohahúga – már korábban férjhez ment.

Horthy Miklós kormányzó apámat ezerkilencszázhuszonnyolcban vitézzé avatta, vitézi telket kapott. András nagybátyám eladta mőcsényi földjeit, birtokot vásárolt Szekszárd mellett. Apám – részint kölcsönnel – vett tőle egy nagyobb földtagot. Jött a harmincas évek világkrízise és szinte belerokkant. Megduzzadt birtokát eleinte cselédekkel, majd béresekkel művelte. Négykor kelt, télen nyolckor, nyáron tíz után feküdt, de a kamatokkal alig bírt.

Vitézavatás 1928-ban, Mőcsényi József és családja (részlet)

Tíz éves múltam, amikor kocsira ültetett és elvitt Bonyhádra, gimnáziumba. Erről másutt részletesen írtam. Amikor a gimnáziumot a negyedik év után abba akartam hagyni, tizenöt évesen három hetes cséplőgép melletti munkára fogott. Reggel négytől este kilencig. Aki csinálta, tudja, milyen ez a földi pokol, aki nem, annak hiába írnám. Apám nekem nem mondta, de – a saját tizenéves korára, a ’befejezetlen polgárira’ gondolva – elhatározta, fiával befejezteti a gimnáziumot.

Keszthelyen az Akadémián telenként Aranykalászos Tanfolyamokat tartottak. Apám kettőn is részt vett. Gazdaságát az ott tanultakkal fejlesztette, szerényen gépesített. A négyzetesen vetett kukoricát lókapával művelte, rétjeit lóvontatású géppel kaszálta. Persze mindhiába, mert a világválság idején a búzáért pénz helyett bolettát, gabonajegyet adtak. Adót lehetett vele fizetni, adósságot nem.

Bevezető soraimban arról írtam, hogy felmenőim frankok voltak. Ősi német tájszólást beszéltek és Magyarország jó honpolgáraiként éltek. Amikor a múlt század harmincas éveiben Németországban Hitlerrel a ’nemzetiszocialista’ eszmék kerültek uralomra és ezeket hazánkban is kezdték terjeszteni, a német nyelvűek lakta falvak a jó közösségi lét helyszíneiből forrongó gyűlölet-fészkekké fajultak. A Hitler-hű Volksbund és a Hűen a Hazához szervezet tagjai halálos ellenfelekké váltak. A népszámlálás idején a ’Bundosok’ német, a ’hűhásosok’ magyar nemzetiségűnek vallották magukat. A ’Bund’ fennen hirdette, a ’fajtagadókat’ a győztes háború után Ukrajnába deportálják. Apámat – fő ’hűhásként’ – meglesték, megverték. Házunk ablakait beverték. Az üsző a csordában, a süldő a kondában ’pusztult’.

A Völgységben a gabonatermesztés mellett az állattartás volt jövedelmező. Korábban egyszer már megnövelt istállónk az állatállomány bővítésére kicsinek bizonyult. Apám elhatározta, lebontja a régit, és kétszer akkora újat épít. Valahányszor Bonyhádon járt egy lovas kocsink, hazafelé téglát hozott. A negyvenes években, rakatokban sok ezer állt az udvaron. A tetőszerkezethez apám a méretes faanyagot Baján rendelte, fizette. A háború során a szovjet tankok tönkretették a környék makadámútjait. Az útgödrök töltésére elhordták a tíz év alatt hazahordott összes téglát. Amikor a háború után Baján fája után érdeklődött, azt hallotta, hogy a kereskedőt a németek, a fát a szovjetek vitték el.

A negyvenes években a Bonyhád székhelyű járás értelmisége, vezetősége – igen kevés kivétellel – náciellenes volt. A ’Bundos’ többségű Mőcsényben feltehetően valamilyen trükkel juttatták apámat a bírói székbe. Ilyenként sok borsot tört a ’Bundosok’ orra alá. Feltehetően ezért jártak el vele különös szigorral, amikor rájöttek, hogy megőrzésre átvette a deportálásra szánt bonyhádi Freind család vagyontárgyait. A Volksbund pécsi központja mindenfelé feljelentette. A megyei bíróság megfosztotta bírói tisztétől és elítélte. Az ügyben a Gestapo is eljárást indított, az internálást azonban furcsamód megúszta. A helyi Volksbund vezetőjének felesége apám féltestvére volt, aki azt mondta, öngyilkos lesz, ha bátyját elviszi a Gestapo. Végül is nem vitték el.

Mőcsényi József aratásnál, 1942 körül (részlet)

A háborús évek elején apámnak két szolgalegénye volt. Az egyik honvéd, a másik - kényszerítve - SS-katona lett. Aki a honvédségnél szolgált, negyvennégy őszén az Alföldön egy kertben elásta a golyószóróját és hazagyalogolt gazdájához. (Nem a szüleihez, kizsákmányolójához!) Apámnak jól jött a segítség. Ádi – így hívták – sokszor segített a szovjet ’rekvirálóknak’ tehenet, lovat hajtani. A falu végén egy erdős útelágazásnál eggyel-kettővel többször sikeresen eltűnt, haza hajtotta őket.

Negyvennégy őszén apámnak egyik pár lova vemhes volt. Tudta, ha a szovjetek elviszik a lovait, nem lesz mivel szántani. Elhatározták Ádival, hogy elrejtik őket. Az udvar melléképületének végén volt egy méretes szoba, amelybe beterelték a lovakat, és kívülről kukoricaszárral, rőzsével eltakarták a falakat. Az etetés a padlásról viszonylag könnyen ment, a trágyaeltávolítás ugyancsak körülményesen. A lovak megellettek, a csikók szépen nőttek. Amikor május végén – sok hónapos sötétség után – napvilágra kerültek, napokon át alig láttak.

Miután bevált, amiben hitt, amiért sok mindent vállalt, tett, joggal remélte, hogy jobb idők várnak rá. Két pár lova volt hozzá, tehenei is voltak, ha nem is saját tenyésztése. Rólam családomnak már közel fél éve nem volt híre. Amikor nyár elején a lóvontatású lőszertaligával hazaértem, nagy volt az öröm. Sógorom hiányzott, de reméltük, hogy a szovjet fogságból hazajön.

Sógorom hazajövetelétől eltekintve minden másképp történt. Az első világháború után – némi késéssel – világválság jött, a második után apámra, környezetünkre ’világvége’. Nem várt jutalmat az elviselt gyötrelmekért, szenvedésért, de nem tudta elviselni, hogy lányát két éves kényszermunkára ítéljék - mert két vekni kenyeret találtak nála (a vád szerint egyet disznóval akart megetetni!) -, hogy birkahodályban (nem barakkban, priccsen), a földön egymás mellett szorosan százával aludjon, hogy őt magát azok telepítsék ki, fosszák meg mindenétől, akikért vállalta az Ukrajnába deportálást. Pedig kemény ember volt. Egy búzakévékkel magasan megrakott kocsi a meredek lejtőn felfordult vele és eltörött két ujja, helyrerángatta őket és továbbdolgozott.

Amikor számkivetettként el kellett hagynia ősei honát, a kapufát ölelve hangosan zokogott. Szégyenére a szomszédos faluba, egy Németországba telepített Volksbundista zsellérnek a házába költöztették. Az övébe egy a Felvidékről kitelepített családot száműztek. A huszadik században, sokszorosan nyomorított hazánkban többeknek kegyetlen volt a ’sorstalanság’.

Bátaapátiban apám tíz hold ’juttatott’ földön gazdálkodott. Sógorom a hadifogságban szénbányában dolgozott. Hazaérkezve úgy látta jónak, ha bányászként folytatja életét. Tsz-tag helyett apám is bányász lett. A család ezzel párhuzamosan szarvasmarhát, bikát nevelt, hizlalt. Az ’áttelepített’ mőcsényiek többsége ezt tette. Apátiban a falu eredeti lakosságának Németországba telepítése után az ugaron maradt földeken bőven termett a zöldtakarmány. Innen-onnan összejött annyi pénz, hogy apámék Bonyhádon szőlőt, méretes présházat vehettek. Nemcsak ők hagyták ott Apátit, egyetlen volt mőcsényi sem maradt a ’gulág-falu’ házaiban, amelyeket jutalomként kaptak a ’náci’ időkben tanúsított hazahűségükért.

Apám – megfosztva mintagazdaság-álmaitól, önállóságától – fokozatosan ’leépült’. Keveset beszélt, búskomor lett. Magas vérnyomástól szenvedett, szemei elhályogosodtak. Nem tudott többé olvasni és mivel úgy érezte, kiközösítette hazája, elhagyta Istene, fokozatosan elborult.

Mőcsényi József 1956-ban, Budapesten

A kandidátusi fokozathoz havi pénzösszeg, közel ötezer forint járt. Arra kértem az MTA illetékeseit, küldjék a juttatást szüleimnek. Tudtam, mikor fog megérkezni, időre elmentem Bonyhádra látogatóba. Apám a présház folyosóján ült, a semmibe meredt. Elmondtam, hogy ezután havonta megjön az összeg, amolyan nyugdíj-pótlónak szántam. Egy idő után arccal felém fordult, mosolygott, tétován megsimogatott, majd visszafordította a fejét és hályogos szemével a semmibe nézett.

Édesapám ezerkilencszázhatvannyolcban meghalt. A kandidátusi járadékot ezután édesanyám vette át, ő nyolcvanegyben halt meg. A pénzből sokat megtakarított. Rám hagyta örökül.

Mőcsényi Mihály

Forrás és a képek forrása: epiteszforum.hu