Anyanyelvem – Mőcsényi Esszék 12

Kategória: 

Frank? Magyar? Német? Kulák? – talán egyik sem, talán mindez egyszerre. Annyi bizonyos, a Mőcsényből Bonyhádra, majd Bajára, Budapestre kerülő gyerekember mindazt megkapta, amire igazán szüksége volt: gyökereket és szárnyakat. Ezek pedig túlsegítették őt a legnehezebb akadályokon is. Mőcsényi Mihály professzor önvallomása.

Dr. Bélay Vilmos bajtársam, haláláig jóbarátom, levéltárosként megnézte, honnan jöttek őseim a Völgységbe. Okmányokat talált, amelyek szerint a grábóci Breiningek a Pfalz-ból jött katolikus frankok. A családhoz tartozott Charnell, Lambert, Guttjan vezetéknevűek alapján akár francia beütéssel. Breining Ádám dédapám mőcsényi lányt vett feleségül. A 48-as szabadságharc idején – a császáriak ellen hadra-foghatók listáján – már mőcsényi lakósként szerepelt.

A völgységi német nyelvű községek többsége frank származék volt. Svábok, azaz Baden-Würtenberg-iek a járásnak talán három községében laktak.
Apám, anyám jól tudott magyarul, de a velük egy asztalnál ült cselédekkel, a béresekkel, napszámosokkal és persze a falu lakóival ’ősfrankul’ beszéltek. Velem is.

Mőcsény határa északról. Annak idején minden négyzetmétere művelt volt.

A tanító az elemi iskolában magyarul tanított, a verseket magyarul kellett tudnunk, de senki sem értette őket. Amikor elvégeztem a negyedik osztályt, a plébánostól német nyelvű színes mesekönyvet kaptam, mert én voltam a legjobb tanuló. Nekiálltam olvasni és csakhamar potyogtak a könnyeim. Itt-ott sejtettem, hogy mit jelenthet egy-egy szó, de a meséből semmit sem értettem. A mi frank nyelvünk csak hasonlított az irodalmi némethez, mint valamelyik németalföldi nyelv.

Ősszel apám kocsira ültetett és elvitt Bonyhádra Halassy nénihez lakni, gimnáziumba járni. Nem értettem a háziak beszédét, sokat sírtam. Amikor a gimnáziumban osztályfőnökünk ismertetőt tartott a ’szecskáknak’, nem értettem. A szünetben rájöttem, hogy többen vannak a hozzám hasonlók, de sokan értették, hogy März tanár úr azt mondta, itt csak magyarul lehet beszélni és aki rövid időn belül nem tud, azt hazaküldik.

A bonyhádi Petőfi Sándor evangélikus gimnázium

Így kezdődött, és ha jól emlékszem, a gimnáziumban ötödikes koromig küszködtem hátrányos helyzetem okán. Apám mindig azon akadt fenn, hogy a német nyelv jegyem jobb esetben közepes volt. Az irodalmi német nyelvet úgy-ahogy viszonylag későn tanultam meg. Tizenhét éves lehettem, amikor kezembe került a régi mesekönyv, és akkor már értettem. Furcsa az én anyanyelv-ügyem, végül is korábban tudtam magyarul, mint németül. Frankul viszont ma is tudok, és lefogadnám, hogy egy svájci német vagy erdélyi szász, de sok született németországi sem értene.

Másutt már írtam a bonyhádi ’Ágostai Hitvallású Evangélikus Gimnázium’ és a náci korszakbeli ’Volksbund’ viszonyáról. Most a következményekről szólnék. 1941-ben, a népszámlálás idején már Budán laktam. Aki ’származása’ révén érintett volt, az tudja, hogy jövőjét illetően három lényeges kérdésre kellett válaszolnia. Ezek: anyanyelve, nemzetisége, vallása. A náci propaganda szerint azt, aki megtagadja anyanyelvét, nemzetiségét, a győztes háború után Ukrajnába telepítik, vagyonát annak adják, aki bevallotta, vállalta német voltát. A népszámlálás idején nem sokan voltak, akik kételkedtek a ’Birodalom’ győzelmében. Még kevesebben, akik meg merték tagadni származásukat. Én megtagadtam. A háború után a Statisztikai Hivataltól igazolást kértem, kaptam, mit vallottam. Eszerint anyanyelvem, nemzetiségem magyar.

KSH igazolás az 1941. évi népszámlálás kritikus adatairól.

Szüleim is magyarnak vallották magukat. Apám ezen is túlment. Harcos tagja volt a „Hűen a Hazához” mozgalomnak, és amikor már akasztás járt érte, zsidó vagyont vett át megőrzésre. A Volksbund feljelentette, Gestapo-ügy lett belőle. Persze az illetékes magyar hatóság is eljárt. (Az eset, ’Soros’ szponzoráltan nyomtatásban is megjelent.)

A Gestapot apám furcsán úszta meg. Hároméves volt, amikor agyonlőtték apját. Édesanyjának második házasságából lánya született, ennek a férje volt Mőcsény Volksbund főnöke. Hivatalból hozzá fordult a Gestapo. Apám ’féltestvére’ azt mondta férjének, megöli magát, ha elviszik a bátyját. A férj, a ’fél-sógor’ valahogy elintézte az ügyet.

Apám valamikori földjeire a tsz szőlőt telepített.

Nemcsak apám körül adódtak gondok. Édesanyám öccse tartalékos honvéd százados volt. A háború idején behívták. Valamilyen gazdasági jellegű kalamajkába keveredett, és amikor ez kényelmetlenné vált, megbocsáthatatlan megoldásként magyar rendfokozatával az SS-be lépett. Apám mindenkit hazaárulónak tekintett, aki bármilyen kapcsolatba lépett a nácikkal. Következetes volt, azt is megtiltotta gyermekeinek, hogy az ilyen rokonok köszöntését fogadják.

Az idő múlásával aztán alaposan módosult a származás, az ’anyanyelv’ értelmezése, következménye. Már nem az árja, nem árja, hanem a kulák, nem kulák, sváb, nem sváb vált lényegivé, meghatározóvá. Az ötvenes évek elején intézményünk új személyzeti osztályvezetőt kapott. Furcsának tartotta, hogy egy tanársegéd, aki önéletrajzaiban azt írja, harcolt a nácik ellen, nem párttag. Utána járt. Megtudta, hogy ’sváb’ és nagybátyja SS-tiszt volt.

Ellenőrzésre magához rendelt és többek közt azt kérdezte, ki volt velem a harcok idején morva földön, szeretne vele beszélni. Ajánlottam egyik bajtársamat, aki el is ment az ’interjúra’. Barátom utólag elmondta, hogy közvetett ismerősre talált személyzetisünkben, ő is régi csepeli. Megtudta tőle, hogy cipész mesterségű árja apja sokat szenvedett annak idején nem árja felesége okán.

Mőcsény valamikori apaállat istállója, később tsz központ. Ma a mőcsényi borok kastélya?

Nem értesültem az interjú részleteiről, de utána meg kellett jelennem pártvezetőségünk színe előtt, ahol azt mondták, többé nem mondhatom, írhatom, hogy ’konfliktusom’ volt SS-ekkel, mert hazugságért feljelentenek, eltávolítanak. Szlovákiában tudtam meg akkoriban, hogy párttitkárunkat volt partizán testvére deportáltatta Tiso korabeli tettei miatt a megürült Szudéta-földre. A bizottság szinte minden tagja – bőre-mentő – ’alibi-párttag’ volt. Veszélyesek voltak, mert ’bizonyítaniuk’ kellett.

Személyzetisünk elhatározta, hogy eltávolít a tanszékről azzal az indokkal, hogy kulák-, náci-származású osztályellenségek nem taníthatják a kommunista ifjúságot. Egy alkalommal elmondtam apám zsidóvagyon-rejtegetési ügyét. Az volt a válasza, ’sokan meg akartak gazdagodni’. Apám az olajütéssel foglalkozó Freind családdal régóta jó ismeretségben volt. Takarmánynak való olajpogácsáért volt náluk, amikor megőrzésre rábízták dolgaikat.

Mőcsény-Szálka valamikori rétjein ma tavak díszlenek.

Személyzetisünk ’morva’ ügyben engem is vallatott. Az SS-tiszttel esett afférom érdekelte, amelyről a Dél-Morva kalandban már beszámoltam. Amikor mindezt elmondtam a személyzetisnek, indulattól szikrázó szemmel rám kiabált: miért nem lövette le? Meghökkenve mondtam, mert nem vagyok gyilkos. Az ellenséget nem megölni; legyőzni, megfutamítani kell. Telt-múlt az idő, kaptam egy alkalommal a Honvéd Kiegészítőtől egy ’behívót’. Elmentem a Bocskai úti hivatalba, ahol közölték, hogy származásomra, fasiszta múltamra való tekintettel megfosztottak tiszti rendfokozatomtól. Átadtak egy katonakönyvet, amely szerint ’géppuskás irányító’ vagyok.

Amikor megkérdeztem, miért, az illetékes megmutatta a személyzetisünk által írt indoklást. Döbbenetes, gyűlöletes hazugságok voltak. Tiltakozásomra az ügyintéző azt mondta, ne törődjön vele, inkább örüljön, a tisztek hadkötelezettsége öt évvel hosszabb, így korábban szabadul.

Nagyon örültem, amikor R. Schreiner, akkori IFLA-elnök az általa szervezett világkongresszusra előadónak hívott. Hónapokig készültem rá. A nemzetközi szakterületi ismeretség ’aranyat’ ér. Amikor útlevelet kértem, az volt a kérdés, ki fizeti az utat, mennyit fizetnek? A kérdésre Németországból jött távirat szerint (úgy emlékszem) nyolcszáz márkát. Ez akkor itthon óriási összegnek számított, azaz valami másért fizetnének, tehát nincs útlevél.

Az esseni nemzetközi kertészeti kiállításra kiírt nemzetközi tervpályázaton megvételt nyertünk. Meghívást kaptam a díj átvételére. Útlevelet persze nem kaptam. (Személyzetisünk férje az ’Útlevél Osztály’ magas-rangú tisztviselője volt.)

Már készen voltak kandidátusi disszertációm pozitív bírálatai, amikor az MTA illetékese közölte, hogy nem ’védhetek’. (Erről bővebbet másutt.)

A szép természeti adottságokért, az értékes tájakért sokat áldozó német milliárdos, Töpfer úr a Lüneburger Heide központjában létesített kutatóházába egy-egy hónapra olyan tájépítészeket hívott vendégségbe, akiket értékelt, akiktől eredményes munkát várt. Ő alapította a ’Göthe’ díjat, amellyel jelentős pénzösszeg járt. Akiket a kutatóházban folytatott beszélgetések alapján alkalmasnak talált rá, megkapták. Meghívást kaptam, útlevelet nem.

Az útlevél-ügyet az első, külföldi meghívásra tervezett utam sorsával fejezem be. A ’fordulat’ után néhány évvel az NDK-ba kaptam meghívást előadásokra. Témájuk a ’balatoni üdülés táji háttere’ volt. Három NDK-s városban plakátokon hirdették. Nem kaptam kiutazási engedélyt. A hibákkal születettek ne váljanak ismertté, pláne külföldön. A közelmúltban egyszer már írtam, hogy ’csodák pedig vannak’. Bizonyításul leírom útlevél-ügyemet. 1962-ben történt.

Tatabánya-óváros lakóterületi kertje

Gál István – túlélve a náci vészkorszakot – a ’Tatabányai Szénbányászati Tröszt’ vezérigazgatójaként elhatározta, hogy hatáskörzetében megvalósítja a ’szocialista’ elveket, maximális szénhozamokkal, optimális életkörülményeket teremtve. Több vonatkozásban negligálta a legfelsőbb irányelveket, ikerházas házi-kertes lakótelepet, strandfürdőt, Hévizen gyógyfürdő-palotát, Györökön hatalmas munkásüdülőt építtetett. A tatabányai strand, a többszintes bányászlakóházak mintaszerűek voltak. Törődött bányászai pszichés problémaival is. A Tatabánya futballcsapat kapuját a ’fekete párduccal’ védette, mert észrevette, hogy a szénhozam hétfőn százalékokkal csökkent, ha vasárnap kikapott a csapat.

A trösztvezér utasítására igényesen létesített lakóterületi kertek.

Értem kocsit küldött és Tatán az Öreg-tó partján fogadott. Azt kérdezte, rendbe tudnám-e tenni Tatabánya lakóterületeinek szomorú állapotú, szegényes kertjeit. Mondtam: igen, feltételekkel. A következő alkalommal a Tröszt gazdasági ügyeinek felelőse is jelen volt. Megkérdeztem, mennyit költenek egy négyzetméter kertfelület létesítésére, fenntartására, van-e hozzáértő, irányító szakember. Amikor megkaptam a választ, azt mondtam, hogy nívós állapothoz az eddigi ráfordítás két-háromszorosára van szükség. A lakók csak azt becsülik, ami igényesen szép. A trösztvezér rövid gondolkodás után azt mondta, a létesítés egységára ezután hetven Ft. Kérte emberét, hogy az általam javasolt kertépítész házaspárnak utaltasson ki lakást, gondoskodjék fizetésükről.

Hetenként háromszor mentem Tatabányára. Gyakran találkoztunk a trösztvezérrel, és amikor megtudta, hogy a nyugdíjasok a házuk ablakából rákiabálnak azokra, akik a ’fűre lépnek’, meg volt elégedve. Egy alkalommal azt mondta, rozáriumot szeretne telepíttetni. Elsorolt vagy öt európai várost, ahol látott ilyeneket. Megkérdezte, ismerem-e őket. Mondtam, nem. Erre azt kérdezte, hogyan merem a szakmámat tanítani, ha nem láttam korszerű alkotásait.

Hosszú ideig kerülgettem a forró kását, nem mertem megmondani, hogy nem kapok útlevelet. Féltem, hogy elküld, ha megismeri a ’káderlapomat’. Szerettem a munkám, becsültem a trösztvezért. Amikor már a feleségem útiköltségeit is vállalta, vallottam. Mosolygott (nem szokott) és arra kért, hozzak fényképeket, egyebeket és két hét múlva megkapom az útleveleket. (Normál esetben négy hétig tartott). El voltam készülve a legrosszabbra, és, és, vannak csodák. Két hét múlva megjöttek az útlevelek. Bejártuk Európa déli országait, a Trabant kibírt hat hét alatt hatezer kilométert.

Utazásunkat megelőzően az MTA főtitkára, Erdei Ferenc hivatott. Vidéki útján megállt Tatabányán, ahol meghatották a lakókertek. Felkereste a trösztvezért és érdeklődött a ’háttér’ iránt. A trösztvezér nevemet adta. A főtitkárnak arra a kérdésére, hogy az ország többi lakótelepét, hogyan lehetne hasonlóvá tenni, azt válaszoltam, hogy ahhoz sok Gál István kellene.

Röviden visszatérek az ’útlevél nélküli’ korszakomra. A tanszékről való eltávolítási, illetve önkéntes eltávozási esetemről két precedens. Félnapos állásom volt az egyik állami tervezővállalatnál. Egy alkalommal ott láttam párttitkárunkat és az egyik volt belügyi tiszt tanszékvezetőnket. Nem tudtam elképzelni, mit keresnek ott. Később megtudtam.

Amikor személyzetisünk Ormos professzort rá akarta bírni, hogy küldjön el, főnököm többek között azzal érvelt, hogy nincs más utódja. A ’Párt’ keresett és talált vállalkozót. Az illetékesek ezért jártak a tervezővállalatnál. Vannak azonban véletlenek. A Párt valamelyik központjában volt egy íróasztal, amelyre az agráregyetemi oktatást érintő ügyiratokat tették véleményezésre. Az ügyekben döntő illetékes – kutatóintézeti főigazgató – jól ismert engem (hallgatóm volt) és jól ismerte az ajánlkozót (évfolyamtársa volt). Súlyos indokokkal elvetette a javaslatot. (Később elmondta, mi történt azzal, hogy sikerült egy köpönyegforgató stb. stb. próbálkozását nullázni.)

Volt idő, (többször is) amikor úgy éreztem, nem bírom tovább, önként megyünk. (Feleségem is a tanszéken dolgozott.) Egy alkalommal, magyaróvári illetékesekkel állapodtunk meg, hogy átvesznek. (Ott is egy volt hallgatóm  intézte az ’ügyet’.) Már a lakásunk is megvolt. Az áthelyezéshez az FM illetékes főosztályvezetőjének kellett hozzájárulnia. Nem engedélyezte, azzal, hogy képzettségem a Kertművészeti Tanszéken jobban hasznosul, mintha Óváron geodéziát tanítanék.

A ’41’-es népszámlálást több cenzus követte. Azóta is szerepel a kérdések között az anyanyelv. Következetesen magyart írok, annak ellenére, hogy ez ma már nem azt jelenti, hogy vállalom az Ukrajnába telepítést. Annak idején többek között azért is írtam valótlant a kérdőívre, hogy kifejezzem, nem értek egyet azokkal, akiknek a ’vallása’ rovatba írt szó miatt a származását büntették, halállal is.

Jómagam közel két évtizedig likvidálásra voltam ítélve. A hivatalos verzió szerint kulák voltom miatt. De az a gyanúm, hogy személyzetisüknél az ’anyanyelvem’ kulák voltomnál nagyobb súlyt jelentett a latban. Ezzel kapcsolatban visszatérek egy korábbi véleményére. Amikor elmondtam, hogy a náci fenyegetés szerint mi járt az anyanyelv-tagadóknak, azt válaszolta, hogy egy tény tagadása nem jelenti annak megszűnését.

Hálaistennek volt, akit az anyanyelvem egyáltalán nem érdekelt.

Mőcsényi Mihály

Forrás és a képek forrása: epiteszforum.hu