A területi tervezés reformja

Kategória: 
Címkék: 

Magyarországon a területi tervezés (Országos Területrendezési Terv, kiemelt térségek tervei, megye területrendezési tervek) metodikája az angolszász területen „master planning”-nak nevezet módszernél tart. Ennek – az ott 30 évvel ezelőtt általánosan használt – módszernek a lényege, hogy a tervek egy általuk hosszabb intervallum során (10-20 év) elérendő ideális állapot képét fogalmazzák meg, valamint a „receptet” mely végrehajtása ehhez szükséges.

Magyarországon a területi tervezés (Országos Területrendezési Terv, kiemelt térségek tervei, megye területrendezési tervek) metodikája az angolszász területen „master planning”-nak nevezet módszernél tart. Ennek – az ott 30 évvel ezelőtt általánosan használt – módszernek a lényege, hogy a tervek egy általuk hosszabb intervallum során (10-20 év) elérendő ideális állapot képét fogalmazzák meg, valamint a „receptet” mely végrehajtása ennek az ideális állapotnak az eléréséhez. A módszer fő axiómája, hogy a tervező(k) rendelkezik(nek) a szakmai tudással, a megrendelő (általában az állam) pedig a politikai és gazdasági hatalommal egy hosszú távú jövőkép megfogalmazásához és megvalósításához. Azonban ma – a magas fokú szakmai specializálódás (beszűkülés), gazdasági globalizáció, politikai decentralizáció (többpártrendszer), gyors társadalmi és gazdasági változások időszakában – már ez egyértelmű tévedés.

Ez nem jelenti azt, hogy a területi tervezés feleslegessé vált. Csupán azt, hogy reformra szorul. Feladata egy olyan cél-lehetőség mátrix megfogalmazás lehet, mely először tisztázza, egyezteti, és elfogadja a tervezés alapvető céljait (prioritásait). Ezek meghatározása után pedig jól érthetően és megkülönböztethetően vázolja az ezek elérését szolgáló különféle utakat (alternatívákat). Természetesen ezek a lépések ma is jelen vannak a tervezésben. Azonban nem világosan dokumentált formában. A döntések gyakran szűk szakmai-politikai berkeken történnek, hiszen a nagyobb nyilvánosság egyrészt lassítaná a tervezési folyamatot, másrészt meg a laikusok nem képesek átlátni a folyamatot, hangozhat az érvelés. Ennek következtében a tervezés folyamata elveszti azokat a szerepeket amelyek valójában értelmet adnának neki: a képességet széleskörű konszenzus kialakítására a célokat illetően, valamint annak a világossá tételét, hogy pontosan miről is döntünk (mik az alternatívák).

A mi esetünkben a célok (többek közt) az árvízi és belvízi károk mérséklése, valamint a vízvisszatartás lennének. De itt látszik, hogy sokszor még az alapvető prioritások sincsenek tisztázva, hiszen a vízvisszatartást az Új VT nem tekinti céljának. Az alternatívák a tározók, holtág-revitalizációk, párhuzamos folyómeder (Hortobágy-folyón keresztül) lehetnének. Ezeknek az alternatíváknak (és kombinációiknak) mind eltérő területi igényük van. Azonban a területrendezési terv a Parlament elé terjesztésekor, már csak egy szerkezeti tervlap, egyfajta szabályozás szerepel. Vagyis a döntés ekkorra már meghozatott. Az elfogadással szembeni egyetlen alternatíva a tervezet elutasítása, amire az előterjesztő azzal hozakodhat elő, hogy a nemmel szavazók megakadályozzák az árvízi probléma megoldását.

Természeten a területrendezési tervek számos egyeztetésen mennek keresztül mielőtt véglegesítésre kerülnének. Az egyeztetések azonban elsősorban az állami szervek (minisztériumok, önkormányzatok, hatóságok) bevonásával zajlanak, civil szervezetek csak a tervező jóindulatával kerülnek bevonásra. További gond az egyeztetésekkel, hogy tervezési alternatívák itt sem kerülnek bemutatásra. Persze a partnerek előállhatnak önálló elképzeléseikkel, de kérdés az, hogy megvan-e a kapacitásuk, eszközeik, motiváltságuk önálló elképzelések kidolgozásához (pl. egy kicsin települési önkormányzat, netán egy horgászegyesület, néptánckör esetében)? Nem olyan-e egy kicsit a helyzet, mint mikor a héja odamegy a tyúkhoz, hogy gyere repüljünk?.

Következő kérdés, a terv legitimációja. A kiemelt térségek terület rendezési tervét (mint amilyen a „Tiszaterv” lesz) a Parlament hagyja jóvá törvénnyel. (Legalábbis a jelenlegi szabályozás szerint). De vajon képviselők megfelelően, egyéb (gazdasági, politikai) érdekektől mentesen hozzák döntésüket egy térségről melyhez esetleg nincs kötődésük? Nem lenne demokratikusabb a döntést legalább részben átengedni a térségben élőknek? Nem lenne hatékonyabban végrehajtható egy terv, melyet az ott élők közvetlen bevonásával, nem a fejük felett hoztak? Nem kellene az államnak (jogszabályilag, anyagilag, erkölcsileg) támogatnia a helyi szerveződéseket, abban hogy legyen hatalmuk és kapacitásuk a döntésben való részvételre? Persze ez a hatalom (=pénz) nagyobb fokú decentralizácóját jelentené, amit a kormányok nem kedvelnek.

A világ (fizikai, társadalmi, gazdasági környezet) változik. Méghozzá egyre gyorsabban. Egy konszenzuson alapuló, az alternatívákat mérlegelő terv elhatározásai is hamar túlhaladottá válhatnak. Ezért mondom (mondják mások is), hogy a tervezésben a tervezés folyamata a fontos. Szükség van folyamatos visszacsatolásokra, hogy a terv a változó világhoz alkalmazkodva módosuljon. A 2000-ben elfogadott ez idáig egyetlen területrendezési tervvel („Balaton-terv) már most probléma az, hogy a jogszabályalkotó nem teremtett módot a terv pontatlanságából, vagy az azóta bekövetkezett változások miatt adódó eltérések átvezetésére. (Pedig 3 év még csak nem is középtáv).                                                         

743 szónak is egy a vége: a területi tervezés reformra szorul ahhoz, hogy a „demokratikus, jól informált döntéshozatal eszközévé válhasson” (Peter Hall).

Gábor Péter

Megjelent a Tágszem oldalán 2003.07.01